Cikk nyomtatása Küldje tovább ismerősének !

Inkább tanuljál kisfiam..

Rábavidék | 2020. január 9.

Cikkünk a hirdetés után folytatódik

Szeretem a focit! De nem ezt, amit évtizedek óta Magyarországon látok. Mégis ha időm engedi, elég gyakran megnézek egy-egy mérkőzést a legfelsőbb szinttől a legalsóig. S akár hiszik akár nem, nincs nagy különbség. Legfeljebb annyi, hogy csak a legnagyobbak fellépésén énekelhetem felállva az „egy vérből valók vagyunk” -at… Ettől az élménytől aztán sokan belelkesednek és Európa elitjének képzelik magukat. Tulajdonképpen azt látom, hogy szurkolóink is megérkeztek a magyar foci színvonalára. Mindig van remény, aztán jön a pofára esés, majd a gyújtogatás és a randalírozás. Ez a magyar virtus. Ezért utálnak minket évszázadok óta Európában. Olyan ez, mint a menő gyerek a falusi búcsúban. Iszik néhány sört, ettől bátor lesz, erős, meg okos, s mindez addig tart, amíg helyre nem teszi valaki az egóját egy parasztlengővel. Szóval így élünk mi a Kárpát-medencében, egónk az van teljesítmény meg nincs.

Most nem szeretném idézni azokat a bárgyú nyilatkozatokat, amit aranylábú játékosaink, mestereik, és az ebből a semmiből évtizedek óta jól élők nyilatkoztak itt-ott, vagyis mindenütt, hiszen médiafelület manapság akad erre bőven. Úgy vannak ők is ezzel a játékkal, mint a nemzet legnagyobb focistája, aki az erkélyről jó nagyot tud rúgni a labdába, ha nem zavarja senki. Ám a mieinket sok minden zavarja, de leginkább a labda, no meg az ellenfél, így meg nehéz. Pedig egykoron jól bántunk a játékszerrel, csak akkor még a szegények fociztak, a gazdagok meg nézték, most meg fordítva van.  Megtehetik. Vannak jó páran kis hazánkban, akik öntik a pénzt ebbe a semmibe, sokan ugyan nem önszántukból, hanem parancsra, de öntik.

S ha már nosztalgiázunk, gondoljuk végig hogyan is lenne egy épkézláb játékos ott, ahol akadémiákon képzik a lurkót. Már ott megbicsaklik a történet, hogy napjainkban az értelmesebbje nem akar futballista lenni. A maradékot viszik a szülő az akadémiákra, ha belőlük nem lett senki, talán a gyerekből lesz. Tejelnek is rendesen, ha azt akarják, hogy meneteljen felfelé fiacskájuk a különböző korosztályokban. Nincs nehéz dolguk, hiszen akik csak focizni tudtak, s nem volt a szülőknél elég lóvé, azok már lemorzsolódtak, maradtak a mindenre elszánt gazdagabb szülők mérsékelten tehetséges gyermekei, akik lekezelni nem tudják a labdát, erre nem is nagyon tanítják őket, csak arra: fusson az üres területre, ahova majd valaki berúgja a labdát, ha sikerül. Ha nem akkor csak futott egy jót, aminek következtében a meccs felénél már a seggén veszi a levegőt, s ha az edző lecseréli, akkor apuka, nemritkán anyuka, mint a fába szorult féreg üvölt a pálya szélén, hogy mééé…

Ebből a halmazból ez a színvonalat lehet kihozni. Vannak néha véletlenek, amikor ügyes a gyerek, kimagaslik a mezőnyből, nem lehet kihagyni a csapatból. Nos, ők idővel megundorodnak attól, ami körülveszi őket, aztán ha valahogy mégis külföldre szerződnek ,akkor néhány évnyi vergődés után vagy a Távol-Keleten, esetleg Afrikában, a szerencsésebbek Amerikában folytatják, no meg a magyar válogatottban. Régen ez úgy ment, hogy hazajöttünk az iskolából, ledobtuk a táskát, az ebédet már útközben ettük meg, de a grundon, a játszótereken és a focipályákon ott voltak a környék gyermekei. Ott nem az focizott, akit az edző berakott a csapatba, hanem mindenki. A két legjobb választott a többi meg legjobb akart lenni. Aztán idősebb bácsik időnként megjelentek a pálya szélén, meccs után megkérdezték a legügyesebbet: öcsi akarsz a nagyok között focizni? És bizony akartunk. Ez volt a kiválasztás. Én például napi 4-5 órát fociztam, nyáron meg tízet mégsem lett belőlem válogatott labdarúgó. De lett a Nyilasiból, a Törőcsikből a Kiprichből és még folytathatnám a sort. Az akadémiákon jó, ha napi két órát fociznak a maradék labdarúgó-palánták. Ebből ezt a minőséget lehet „kitermelni” amit az utóbbi években látunk. Viszont legalább jó sokan megélnek belőle. A „tahopénzekből” jut erre is, meg több garnitúra melegítőre, mezre, futballcipőre, már egy kétajtós szekrényben el sem fér.

Eszembe jut egy törtét. Iskolai sportnapon, a focimeccs végén szalad apjához boldogan, csapzottan a gyermeke. – Apu, apu milyen voltam? – kérdezi izgatottan. A fater, aki mellesleg testnevelő tanár, NB-s szintű játékos volt, napjainkban is gyakorló edző, megsimogatta a lurkó fejét, és csak annyit mondott: - Inkább tanuljál kisfiam.

vilics

 

Forrás: Rábavidék.hu