Cikk nyomtatása Küldje tovább ismerősének !

Dodó! Már öt éve várunk!

Rábavidék | 2019. november 23.

Cikkünk a hirdetés után folytatódik

Kedves kollégám és barátom! Már öt éve itt hagytál bennünket, s mi azóta sem találtuk meg az utódodat. Pedig kerestük, mint ahogy te is kerested egy életen át az elhivatott munka tiszteletét és megbecsülését. Nem találtad meg, s ezt életed utolsó éveiben már egyre nehezen tudtad feldolgozni.

Ma már ez a szakma másról szól, mint amit neked tanítottak, ma már nem újságírókra van szükség, hanem bértollnokokra, akiknek csak a monogramjára van szüksége a regnáló hatalomnak a megjelenés előtt. Ma már senki nem rója a köröket a városban, nem örökíti meg az értékes és elítélendő pillanatokat, hiszen ezért nem jár elismerés és támogatás. Persze időközben a világ is megváltozott, ma találhatunk rengeteg fotót és bejegyzést a különböző eseményekről a Facebookon. Láthatjuk azt is, ki mit főzött, ki kibe szerelmes, ki cserélte le nagyobbra és szebbre a házát, az autóját, a gatyáját, a melltartóját.

Köszönöm, mi megvagyunk! A Rábavidék még él, kéthetente eljut több ezer emberhez. Továbbra se dobáljuk be a lépcsőházakba és a postaládákba, hanem eladjuk. Már nem úgy van, mint ahogy te is oly sokszor mondtad, „aminek nincs ára, annak nincs értéke sem”. Ma sokan azt hiszik, annak is van értéke, aminek nincs ára. Pedig nagy ára van, és azt valakik megfizetik. Hogy kik? Mindannyian. A Rábavidéket sokan megveszik, azt mondják, nálunk mindenki kap lehetőséget arra, hogy elmondja a véleményét, az észrevételeit és a javaslatait. Sokan nem is értik, hogyan működhet a mai viszonyok között így egy lap.

Nehezen. Főleg azért, mert te is elhagytál bennünket. Sokszor várunk, hogy bekopogsz az ajtón, leteszed az asztalra a kéziratokkal és a fotókkal kitömött borítékot, aztán mi fellélegezhetünk: a Dodó megint kihúzott minket a slamasztikából. De nem jössz, pedig már megint lapzárta van. Persze tudjuk, hogy most valahol te is szerkesztesz egy újságot. A tiédet, amely arról is szól, hogy élt egyszer egy ember, aki persze nem volt hibátlan, de szívből, időt és energiát nem kímélve csinálta évtizedeken át azt, amit szeretett - talán egy kicsit értett is hozzá -, s amiért nem várt, de nem is kapott elismerést, ám sokszor még köszönetet sem. ÚJSÁGÍRÓ-FOTÓRIPORTER volt, így, csupa nagybetűvel, az utolsó, akit ismertem!

vilics

Fotó: Rábavidék archív

 

 

Forrás: Rábavidék.hu