Cikk nyomtatása Küldje tovább ismerősének !

Világló éjszakák 10

Tahin Zsolt | 2014. november 27.

Egy televíziós beszélgetésben láttam Szirtes Ádámot, a színészt valamikor a kilencvenes évek közepe táján. A színészt, aki megannyi filmben kellett, hogy alakítsa a „parasztfigurákat”, vidéki kisembereket. Emlékezetem sajnos odáig már nem ér el, hogy le tudnám írni, az az interjú végül is „hova futott ki”, csak azt tudom, pár mondatban, történetben ott is a vidéki létről, paraszti sorról, a régi faluról, nyári estékről beszélt. Cigarettázva, néha el-elhallgatva súlyos másodpercekre. Aztán abban a beszélgetésben volt egy pillanat, mikor előkerült egy kolomp.

Cikkünk a hirdetés után folytatódik

 

Asztal alól, zsebből, fél évszázad távolából. És ha egyszer egy kolomp valahonnan előkerül, akkor az meg is szólal bizony. Ott, akkor is úgy volt. Egy fűtött, városi szobában ültem én, ám mégis láttam azokat a hazaballagó teheneket. Láttam az istálló gerendáira tapadt fecskefészkeket, a déli forróságban tikkadó kutat, a tarló felett remegő levegőt. Éreztem a széna illatát, a karózott paradicsomét, a szuszékba rakott ágyneműét. Hallottam a vaskerekű szekereket, a recsegő templomi padlót, láttam a bakon ülő öregembert, a patak szélén játszó gyerekek lábára száradt sarat, a rétre boruló fekete felhőt, a házak előtt a padokat, az utca „végibe” elfutó kutyát, a kaput becsukó öregasszonyt, a küszöbre tett botot, a ciripelő temetőt. Láttam a magyar falut. Igen, mert abban a mozdulatban, hangban, csendben benne volt. Mert Szirtes Ádám sírt, mikor azt a kolompot megkondította.

Magnókazettáról hallgattam egykor Latinovitstól Juhász Gyula „Anna örök” című versét. Mert egykor néhányunknak az volt a mulatságok egyike, hogy nemcsak zeneszámokba habarodtunk bele, hanem versekbe is olykor. Sok-sok borral, és igen, „szépszemű, karcsú poharakkal”. És láttam Annát a vers után. Láttam „vállainak ívét”, tudtam, hogy „ifjúság, bolondság”. És nem ment ki fejemből Anna, mert Latinovits is könynyezve mondta azt a verset.

 Az „ötszázezredik magyar” állampolgársági esküjét néztem. Böjte Csaba, dévai ferences szerzetes állampolgársági esküjét. Azt az esküt, amit aztán Csaba testvér hitvallása követett. Édesapja versét idézte, aki az ötvenes években azokért a sorokért tíz év börtönt kapott, melyből hetet leült, majd meghalt. Arról „szólt” a vers, hogy „hideg van, a farkasok üvöltenek, de ki kell tartani, mert eljön az áldott tavasz”. Tavasz – ismételte a szerzetes. Tavasszal a föld befogadja a búzamagot, úgy, ahogy most őt is befogadja az Anyaország, ahogy ő is befogadta, befogadja a romániai árvákat. Mert minden befogadásból élet fakad – mondja, élet, amiből család lesz, közösség, gyülekezet, egy ország, egy Világ. Olyan ország, ahol a határokon át lehet járni, ahol nem üvöltenek a farkasok, ahol béke van. És akkor én láttam azt az országot Csaba testvér könnyei mögött.

 Sokat gondolkodom a könnyeken azóta is. A könnyeken, meg az említett három emberen is. Hármójukon, kik nem elsiratták múltjukat, kiknek nem a panaszkodás cseppjei záporoztak szemeikből, hanem a megrendültségé. Mert nyitott szívűek voltak, vagy azok most is. És a nyitott szív megrendül, mert az tudja igazán a bűnnek következményét. Hogy a bűn „hozta el” nekünk az elmúlást. Hogy „oda lehet” a szerelem, egy ország, hogy elmúlhat a magyar falu. Sokat gondolkodom ezeken a könnyeken, és mindig csak arra jutok, hogy az ilyen könnyeket nem dolgunk letörölni! Nem dolgunk, mert hordozzák már azt a kijelentett „boldogságot”. Letörölni azokét kellene, kik erről még mit sem tudnak! Vagy nem szeretnének tudni!

11.

Sokféleképpen lehetsz biztonságban. Szilárd hitben, imádságos napokkal, édesanyád karjai között, vagy mondjuk egy autóban ülve, becsatolt műanyag öv mögött is talán. Vagy úgy, hogy tudod, van valaki, aki a heteknek bizonyos napjain vár téged. Egy teára, borra, könnyű vacsorára, mesékre, pofa sörre. Te ülsz, hallgatsz, mosolyogsz, s csak ő beszél. És otthon vagy azokban a mondatokban, hisz jól tudod merre is indulj, miután fel tudtál állni „kályhája”, kávéházi asztala mellől.

Így vártam jó ideje már én is a szombatokat, hogy leülhessek, kezemben egy Magyar Nemzettel, olvasva Végh Alpár Sándor „Köznapló”-ját. Ott melegedtem, azokban a sorokban. Onnan néztem ki magamnak az irányt, onnan figyeltem a jó szelet. Majd megtudtam egy őszi délután, hogy nem íródik tovább az a napló, másfele néz a „kapitány”. Neki elég volt, amit akart, azt elmondta, megköszönte hallgatásaimat, felállt az asztaltól, s talán fákat metszeni ment!?

Sokféleképpen lehetsz biztonságban. Akár úgy is, hogyha leülsz és elmondod a mesét. Amit hallottál. Ha mondod, aki hallgassa, az is akad meglásd!         

Forrás: Rábavidék.hu